2010. január 29.

Seymour

J.D. Salinger miután megírta általunk ismert történeteit, sokunk felejthetetlen irodalmi élményeit, (ha felejtjük élvezettel újraolvassuk ugyanis) hátat fordított a hírnévnek kijáró lehetőségeknek és elvonult. Tudjuk végleg. 1974-ben ki is fejtette, csodálatos béke számára, ha nem publikál:

“There is a marvelous peace in not publishing. It’s peaceful. Still. Publishing is a terrible invasion of my privacy. I like to write. I love to write. But I write just for myself and my own pleasure.”

Sokat próbálták nyaggatni. Paradox módon működik a média, a semmi izgatja, szenzációként tálalja. Készült róla (feltételezem engedélye nélküli kép, dühből nem teszem ide) amin lángoló indulattal próbálja a fényképezőgépet kiütni a fotós kezéből. Rá emlékezve most sok helyen ez a kép jelenik meg. Életében kérlelhetetlenül igyekezett védeni magánéletét és békéjét, most ezt a kérlelhetetlen arcot látjuk viszont, nem azt, aki mesél a csecsemőről:

"Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenöt éves voltam, Seymour tizenhét. Hajnali kettő körül új szobatársunk sírására ébredtem. Tétlen mozdulatlanságban feküdtem, hallgattam a lármát néhány percig, amikor arra lettem figyelmes, vagy inkább megéreztem csak, hogy Seymour mocorogni kezd a mellettem levő ágyban. Akkoriban állandóan egy zseblámpát tartottunk a köztünk álló éjjeliszekrényen, készen minden eshetőségre, de ha jól emlékszem, soha nem volt rá szükségünk. Seymour meggyújtotta a zseblámpát, és felkelt az ágyból. – A kályhán van az üveg, anya azt mondta – szóltam oda. – Nemrégen etettem meg – felelte Seymour. – Nem az a baja. – A könyvszekrényhez lépett a sötétben, és lassan végigvezette a lámpa fénykévéjét a könyvsorokon. Felültem az ágyamban. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Arra gondoltam, felolvasnék neki valamit – mondta Seymour, és leemelt egy könyvet. – Az a gyerek még csak tíz hónapos, az istenért. – Tudom – mondta Seymour. – Füle azért van. Hallani hall.

A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására: .."
(Magasabbra a tetőt, ácsok)
_

Nincsenek megjegyzések: