(Homolya Gábor költészet napi kiállítása az iFben)
Talán csak az általános iskolai és a gimnáziumi irodalomórák hatása, hogy legjobb tudomásom szerint a nagy költők szerelmeit és verseit ájult tisztelettel kell ájultan tisztelnünk, a valóság és hétköznapi szó nem ér fel a költői, művészeti magasságokba. Így aztán már több mint egy éve nyugtalanít, hogy a legszebb szerelmes vers múzsájáról csak a neve okán szabad-e a flóra szappanra asszociálni, de ha ez véletlenül mégis megtörténne, akkor azt nem kellene inkább szégyenlősen titkolni, mint elmondani mindenkinek.
Már másodszor húzza a vasaló mozdony a flóra szappant és a surolókefét szemem láttára a galéria padkáján. Hol gyerekkorom fürdőszobáját, a mosást, hol az Óda (József Attila) szerelmes vágyódó mellékdalát idézi, máskor az egész kesze-kusza, kibogozhatatlan összevisszaságot juttatja eszembe (az életünket). Az "életben" az is megtörténik, hogy egy végtelenül érzékeny és tehetséges de elviselhetetlen, önző ember, aki történesen nagy költő, a világ legvonzóbb képét mutatja nyolc csodálatosan elragadó sorban. És Homolya Gábor művész úr, aki ki- (át- és vissza- is!) fordítja ezt képet, komolytalanul-komolyan elgondolkodtatva. És akkor még nem beszéltünk a Razglednicák-at idéző hegedűről, szögesdrót húrokkal.
Gyertek, a bonyolult gondolatokat kézműves sörökkel tudjuk oldani.
_
